Puh

Most, hogy végig olvastam a régebbi bejegyzéseimet, rá kellett jönnöm, hogy bizony elég jó író vagyok, és a negatív érzelmek, csalódás, epekedés nagyon jó szösszeneteket hoztak ki belőlem. Mivel hosszú hosszú idő eltelt ezen jegyzetek óta, megvallom nőiesen, hogy így az idő távlatából visszanézve kissé túlzottnak tűnnek, bár akkor megélve ezek voltak a világ legfájdalmasabb pillanatai, de ez így van rendjén, hiszen az idő minden sebet begyógyít, és feledtet. Elmúlt az az eget rengető szerelem, amire azt hittem, hogy szerelem. Nem volt az. Mert nem lehetett érzés, ami feltételekhez van kötve, és elvárásokkal teli. Ezt most tapasztalom igazán, egy olyan emberke oldalán, aki a megközelíthetetlenségből előbújva megmutatja nekem, mit érezhet egy nő, egy férfi oldalán. Bármelyik oldalán.

Nyúédzs!

Föltámadtam hamvaimból...
Eltelt néhány hónap, elmúlt sok érzés, de jöttek újabbak, intenzívebbek, mint azt valaha gondoltam volna. Most életem mélypontján kellene hogy legyek, mert nincs munkám, de azon már réges rég túl vagyok. Ez kellemes vásári menet ahhoz képest. Túl vagyok két rohadt megrázó éven, és úgy tűnik a 'fentiek' valahogy kiegyenlítik a mérleg két nyelvét, ugyanis most boldogságossággal teli együtt élés, és szerelem van. Egy olyan szerelem, amit ha könyvben olvasok, talán el is hiszem. Az életemben sokkal durvábbra sikeredett. Megtaláltam életem első nagy szerelmét (külföldön él), felvettük a kapcsolatot, és már a második kérdése az volt a férfinak, van-e barátom, esetleg férjem. Valahogy éreztem, mit akar. Persze hogy egyedül voltam, kifelé menet egy megalázó kapcsolatból, és persze hogy már első beszélgetésünkkor közölte velem, hogy ő mindig, és mindenkor engem szeretett.  Mit szépítsem marha jólesett, és elindult a lavina. Pár nap múlva már arról rebegett, hogy elvesz feleségül, és életünk végéig együtt leszünk, és nagyon boldogok leszünk, és minden mi szép, a miénk lesz. Elhittem, el akartam hinni, hiszen így még senki sem beszélt nekem. Egy küzdelmes, és sokáig fájó értelmetlen kapcsolat után ez az ember tiszta vizet adott, és szép szavakat. Vég nélküli skype-olások, cuppogás, és minden, amire egy nő vágyhat. Itthon pedig egy másik férfi, akivel 'csak' haverkodtunk, de a lelkem mélyén tudtam, hogy lesz valami. Puff. Úgy vágott pofán az élet, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva. Évekig sóvárogtam egy rendes ember után, most kettőt kaptam, toporoghatok, hogy mi legyen. Nem tipródtam sokáig, 'Zazi'-val, (nevezzük így a Pestit) beleugrottam a legmélyebb vízbe úgy, hogy még úszni sem tudok. Önként, dalolva!  Zazit akartam! Sebit kaptam. Ott basztam el, hogy nem álltam a sarkamra, és nem mondtam el Sebinek az első alkalommal, hogy bocsika, lehet, hogy megtaláltál, de sosem leszek a tiéd, mert nem tudlak szeretni. Elhitettem vele, amit ő annyira szeretett volna. (mentségemre legyen szólva, túl hamar, és túl sok intő jel történt az elején, csak én nem nagyon vettem róla tudomást)  Ezzel elindítottam az évszázad lavináját, és elhiheted, magamnak megköszöntem már százszor, ezzel keltem, ezzel feküdtem. Azt hittem, nem lesz 'Zazi' olyan eget rengető szerelem, és megvallom a gondolattal is kacérkodtam, hogy mielőtt kimegyek Sebihez, és egy új életet kezdek idegenben, még 'élhetek' kicsit. Végül is sosem tartottam két vasat a tűzben, csak nem olyan tragikus, ha egyszer kipróbálom, hisz gyarló az ember, esendő meg még inkább. Végül Sebivel nem jutottunk semmire, ami a testiséget illeti, nem miatta, magam miatt nem tudtam megtenni. Azt bánom, hogy hazudtam. A többit nem. Jó jó, értem én, hogy ez egy kurva nagy orrfacsaró bunkóság, de már nem tudom meg nem történté tenni, csak sajnálom, és sajnálom. Sajnálom, hogy nem vagyok tökéletes! Sajnálom, hogy csalódást okoztam bárkinek, legyen az közel, vagy távol álló ember. Ez van. Ezt tettem. 'Zazi' a tökéletes párom! Kellett!

Annyi víz lefolyt a Dunán azóta, annyi minden történt...

én mégsem tudok beszélni róla...

Karácsony

Nem is vártam a karácsonyt. Talán sejtettem, hogy nagy baj lesz. Art-ot 22-én éjjel műtötték, megmentették az életét. Másnap este hazahozhattuk, annyira küzdött. Én meg annyira el voltam foglalva a kutyámmal, hogy észre sem vettem az apró jeleket, amik jönnek felém. Utólag raktam össze a képet, és így már kissé másképp látom a történteket. Kaptam tőle csokit, miközben kutyám mellet ülve vártam, hogy lemenjen az infúzió. Kaptam sok mosolyt, biztató szavakat, és ezt betudhatnám egy egyszerű emberi kedvességnek is, de a búcsúnk ettől sokkal bizalmasabbra sikeredett azon az esős téli estén. Azt mondta:'Itt' már nem találkozunk, mert ti holnap jöttök utoljára, és én nem dolgozom.

Lányos zavaromban válaszoltam: Akkor csók!

Felém hajolt, és két olyan puszit nyomott le, amiből az egyik a szám felén csattant.

Ilyenkor persze az ember lefagy, mint én is, és csak ennyit tudtam kinyögni: Face-en fenn vagyok. Meg a nevemet. Majd letörölhetetlen vigyorral a arcomon elindultam kifelé. Már ott megbántam az egészet. Szaladj vissza dilis picsa, ragadd meg a grabancát, és el ne engedd!

Eljöttem. Azóta nem tudom kiverni a fejemből. Alig vártam hogy reggel legyen, és rongyolhassak a netre, megnézni, bejelölt-e? Remegő kézzel írtam be a jelszót. ÁÁÁ ezt biztosan elcseszted, mert azt gondolja, nem értetted meg a jeleket, vagy csak simán én beszélek be magamnak marhaságokat, és igazából nem is érdeklem úgy, ahogy szeretném, stb. BEJELÖLT! Reggel fél 7-kor. Ez ugye jó jel? Kommenteltem a kirakott videóit természetesen mindegyik mögé mosoly jelet biggyesztve, hátha leesik neki. Ő is minden írása után mosolygott, és ennyi. Semmi bizalmas, semmi randimeghívás, csak vigyorgunk egymásnak. Na ilyenkor mi a fenét kell csinálni, kedves barátaim? Mert én teljesen tanácstalan vagyok. Nyomuljak? Minden képén egyedül van, de nincs róla semmi személyes az adatlapján. Lerágtam az összes körmöm, de nem jutok egyről a kettőre...

Má' megint?!

Álmodtam furcsát, és ugye azok nem hazudnak, a vágyakat tükrözik, meg úgy általában azt, amit szeretnél, hogy beteljesüljön. Katartikus álom volt, csak az égre kérek minden felettem álló, láthatatlan, ezoterikus, és mindenféle befolyásoló tényezőt, ez ne következzen be, mert abba bizony beledöglök ám, de cefetül! Hagyjanak el a vágyaim ezzel kapcsolatban, menjenek békével, nem fogok megsértődni.

Miéééért?

Megtaláltam álmaim pasiját egy társkereső portálon! Mindenben tökéletes. Haj, szem, fül, orr, stb. És 55 kiló! Hát ez az én formám!

meddig?

Néha fél nap is eltelik úgy, hogy nem fáj...és vannak órák, amikor csak nyüszítve fetrengek ágyamban, mert olyan égetően lüktet, hogy úgy érzem, lehetetlen elviselni. Semmit nem tudok olyankor csinálni. Se menni, se maradni, se sírni. Csak üvölteni, görnyedten szűkölni, és teli torokból ordítani, hogy miéééééért???

Nagyon nehéz így megélni a szenvedést, bár az sem lenne jó, ha lenne valaki mellettem, mert azt nem viselném el. (az állatvilágban is elvonulnak messze a többiektől meghalni) Nem szívesen teszi rá az ember a szeretteire a fájdalmát, az meg végképp rossz, mikor kezeit tördelve ül melletted, nem tud rajtad segíteni, csak némán néz miközben megszakad a szíve, és arra gondol, átvállalja a fele fájdalmadat, csak ne kínlódj ilyen keservesen.

Elfáradtam. Sok energiát kiszívott belőlem ez az idestova egy éve tartó harc. Jó lenne, ha egy tündér megmondaná, mikor lesz vége...mert akkor talán könnyebb lenne.