Miközben a sok tű szorgalmas berregéssel nyomja a színeket a bőrömbe, azon morfondírozom, miért vállalják ezt az emberek? Stílusuk kifejezéséért? Különcködésből? Vezeklésből? Emlékek örökre bevéséséért, nehogy elfelejtsék? Divatból? Bizonyításként?
Szerintem azért, mert valami tisztulásféle történik a fájdalom eltűrése közben. Megtanulunk hang nélkül szenvedni, miközben a tetováló összeszorított szájjal koncentrál munka közben, és csak fáj, és fáj, és még harmadnap is úgy húzódik, feszül, mintha megégetted volna. Egy más ember leszel utána. Már nem az, aki voltál, mert egy életre vállaltál egy dolgot a testedre, amit nem lehet leszedni.
Tetováltként kétféle érzést váltasz ki az emberekből. Vagy megütköznek rajta, vagy érdekli őket. (Ugyanez történik, mióta Art megvan az életemben. Vagy jesszusommal átszaladnak az út másik oldalára, vagy nekiesnek, hogy milyen szépségesen elegáns. Egyébként a legújabb hivatalos elnevezése: Megelevenedett Ebmauzóleum! Tetszik.)
Az az igazi, mikor évekig tervezed. 'Művészem' mesélte, hogy volt olyan megrendelője, aki beesett az ajtón, lecsapta magát a székbe, felhívta pasiját, és megkérdezte tőle: -Mucikám, akkor nyuszi, vagy pillangó legyen? Ez a 'divat tetkós'. Na ő 2 éven belül megbánja, hogy akkor, arra járt.
Nekem sokkal, sokkal több. Egy korszak lezárását jelenti, amit már akkor tudtam, amikor tavaly nyáron először találkoztam a tetoválómmal. Sok dologról lemaradtam azért, mert hagytam magam lebeszélni, de ott, akkor úgy éreztem nekem ez KELL, és megcsinálom, akármit is szól a világ. A körmös iskolát már két évvel hamarabb elvégezhettem volna, de hagytam magam 'vezetni', mert akkor még nem éreztem ennyire szükségét annak, hogy saját döntéseim legyenek, és megtegyem azt, amit Én akarok. A halogatásnak, befolyásoltságnak ezennel vége! Vállalom a gúnyos megjegyzéseket, vállalom, ha emiatt bárki elfordul tőlem, vagy meg sem akar ismerni, vállalom, hogy 20 év múlva is ezt fogom nézni, és ha esetleg majd nem tetszik,(ami ki van zárva!), akkor csak magamat okolhatom majd ezért, és nem fogok másokat hibáztatni, és ez egy nagyon jó érzés lesz!
U.I. Aranyos bácsika csodálkozva, kissé nyitva maradt szájjal figyelte az alsó lábszáramat, majd miután észrevette, hogy észrevettem, megkérdezte: -Műláb?
-Nem, tetoválás.
-Te jóságos atyaúristen! és továbbment.
Szerintem azért, mert valami tisztulásféle történik a fájdalom eltűrése közben. Megtanulunk hang nélkül szenvedni, miközben a tetováló összeszorított szájjal koncentrál munka közben, és csak fáj, és fáj, és még harmadnap is úgy húzódik, feszül, mintha megégetted volna. Egy más ember leszel utána. Már nem az, aki voltál, mert egy életre vállaltál egy dolgot a testedre, amit nem lehet leszedni.
Tetováltként kétféle érzést váltasz ki az emberekből. Vagy megütköznek rajta, vagy érdekli őket. (Ugyanez történik, mióta Art megvan az életemben. Vagy jesszusommal átszaladnak az út másik oldalára, vagy nekiesnek, hogy milyen szépségesen elegáns. Egyébként a legújabb hivatalos elnevezése: Megelevenedett Ebmauzóleum! Tetszik.)
Az az igazi, mikor évekig tervezed. 'Művészem' mesélte, hogy volt olyan megrendelője, aki beesett az ajtón, lecsapta magát a székbe, felhívta pasiját, és megkérdezte tőle: -Mucikám, akkor nyuszi, vagy pillangó legyen? Ez a 'divat tetkós'. Na ő 2 éven belül megbánja, hogy akkor, arra járt.
Nekem sokkal, sokkal több. Egy korszak lezárását jelenti, amit már akkor tudtam, amikor tavaly nyáron először találkoztam a tetoválómmal. Sok dologról lemaradtam azért, mert hagytam magam lebeszélni, de ott, akkor úgy éreztem nekem ez KELL, és megcsinálom, akármit is szól a világ. A körmös iskolát már két évvel hamarabb elvégezhettem volna, de hagytam magam 'vezetni', mert akkor még nem éreztem ennyire szükségét annak, hogy saját döntéseim legyenek, és megtegyem azt, amit Én akarok. A halogatásnak, befolyásoltságnak ezennel vége! Vállalom a gúnyos megjegyzéseket, vállalom, ha emiatt bárki elfordul tőlem, vagy meg sem akar ismerni, vállalom, hogy 20 év múlva is ezt fogom nézni, és ha esetleg majd nem tetszik,(ami ki van zárva!), akkor csak magamat okolhatom majd ezért, és nem fogok másokat hibáztatni, és ez egy nagyon jó érzés lesz!
U.I. Aranyos bácsika csodálkozva, kissé nyitva maradt szájjal figyelte az alsó lábszáramat, majd miután észrevette, hogy észrevettem, megkérdezte: -Műláb?
-Nem, tetoválás.
-Te jóságos atyaúristen! és továbbment.
5 megjegyzés:
Nem kifejezetten a tetkóra értem, de én büszke vagyok rád.
Hűűűhaaa! Thank you! Irulok, pirulok, és tudom mire gondoltál!
Köszke mégegyszer jólesett!!!!
Yipppi!!! A saját döntés nehéz bizonyos lélekhelyzetekben. Asszem. Ugye? :)
Minden helyzetben marha nehéz! De sokkal, sokkal könnyebb volt már abban a pillanatban, ahogy kimondtam!
És a dolog generálja magát... elkezdesz saját döntéseket hozni, melyek szabaddá és függetlenné tesznek, aztán már csak az tűnik fel, hogy de jóóóó, eddig miért nem így volt? Hogy tudtam abban a trutyiban élni?
Szóval hajrá! :)
Megjegyzés küldése