Nagyon büszke voltam rád a hét elején, és a hét közepén is! Szerda este csodás érzések voltak bennem, ahogy érkezéskor megcsókoltál...Gondoltam, milyen jó lesz, ha így marad: egyensúly, józanság, széles váll némi kis bolondsággal fűszerezve...és miéééért miééért kell másnap belekakálni a legszebb érzéseimbeeee??? Felemelni a hangodat, hogy értetlenséggel vegyes döbbenettel hallgassam a kifakadásodat egy olyan dologról, amit máskor halál lazán 2 perc alatt meg tudunk beszélni???? Pedig olyan szépen elterveztem az estét. Friss ágynemű, bolondos fejtámla, gyertya, halvány fény, hozzád bújok mert olyan fájdalmaim vannak, hogy csak a közelséged enyhítheti valamelyest, majd álomba merülünk, reggelig alszunk... Aztán jössz, végig sem hallgatsz, mellém ülsz, és úgy kifakadsz, hogy szóhoz sem jutok, oly dolgokat vágva a fejemhez, amik nagyon öv alá sikerültek, és elhangzik a 'válassz'... ami felért egy nagy verbális pofonnal. Nem hiszed el azt sem, ami megtörtént, vádolsz, majd rettenet vehemenciával kiviharzol az ajtón, hátad mögé dobva az utolsó kemény szavakat. 5 perc múlva meg küldöd a sértődött üzenetet. (Ezt már egyszer eljátszottuk.) Nem fogok vitatkozni, sem érvelni, nem fogom bizonygatni, mennyire szeretlek, mennyire fontos vagy nekem, és maradj, és beszéljük meg, stb. Tudod miért.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése