Barátnőmnek fél évébe tellett, mire sírás nélkül egyáltalán tudott róla beszélni. Másik gyorsan belerohant egyéjszakás kalandokba.
Az első napokban forrt bennem a düh, és azt kívántam, minden percre emlékezzen úgy, mint eddig még semmire, és beleégjen a tudatába, mit tett velem, hogy beszélt velem. Utána keserűség fogott el, látván, hogy nem nagyon hatja meg elválásunk, majd ez átcsapott iszonyú fájdalommá. De mi is fáj tulajdonképpen? A kezének-szájának hiánya, bőre illata, pici formás lábainak látványa, a tudat, hogy többé nem bringázok mögötte, bámulván feszülő tricepszeit??? Napokba tellett, mire rájöttem mi fáj legjobban, a fizikai hiányon túl. Az, hogy nem szeretett. Erre volt a legkeservesebb rájönnöm. Aztán jött még egy utolsó pofon. Találkoztunk, odajött pár szót váltani. Fél perc múlva haverja kiabál neki, telefonját lengetve: -Atilla, keres a Kati. -Milyen Kati? -Hát a csajod Kati! volt a válasz, és jót nevettek ezen. Megvető pillantást intéztem vicces haverja felé, elfordultam, és hazaballagtam. Kedvem lett volna üzenni neki, hogy ez elég hülye vicc volt, de elvetettem a gondolatot, mert ez az ember már annyit sem ér, hogy rápocsékoljak egy db. sms-t. Aki a buborék kocsmatöltelék haverjaival részletesen kitárgyalja a magánéletünket, és még ki tudja mit, az az én szememben már nagyon mélyre süllyedt. Olyan mélyre, ahová már el sem látok!
