kegyelmezz

Napközben is aludnom kell, mert érzem, az éjjel kevés. Vagy akkor nem tudok aludni, amikor kéne. Hullafáradtan beesem az ágyba, és még három óra múlva is csak kattog az agyam. Esténként zabálok, miközben könnyeim hullanak, és azt sem tudom, mi megy a tv-ben, csak nézek ki a fejemből. Az érzékeim annyira becsapnak, hogy csukott szemem mögött látom. Érzem azt az észvesztő szerelmet, látom bőrén a szőrszálakat, a száját, és oly élethű, hogy az az érzésem, menten megérinthetem. A legrohadtabb mégis az volt, mikor egyik délelőtt beájultam Art mellé, hamar elaludtam, mint a villanykörte kapcsolás után, jöttek a képek, és éreztem a szagát! Ott volt az orromban oly elementáris erővel, amit eddig még nem tapasztaltam, és amiről azt hittem, nem létezhet, mert ugye csak a vizuális dolgokat jegyzi meg az emlékezetünk. Zokogva ébredtem, és aznap már nem nagyon léteztem, csak fizikailag. Azóta sem találok magyarázatot 'képességemre', csak várom a holnapot, hogy könnyebb legyen, és reménykedem, hogy nem lesz többé ilyen álmom!

csökkentett üzemmód

Kevésbé fáj, mint egy hónapja, bár azt hittem, ó én balga, hogy egyáltalán nem fog. Nem a francokat. Beledöglöttem minden lassan vánszorgó percben, amikor az én 'Gombócom' nem volt velem. Felsírtam a nyílt utcán első beszélgetésünk évfordulóján...meg aznap éjjel, végestelen végig. Minden nappal úgy éreztem, nem bírom, felhívom, és elmondom neki, sosem szerettem még így senkit a világon, és leszarom mit gondol, csak jöjjön el, érezzem megint a közelségét, beleszagolhassak teste illatába, és magamhoz ölelhessem röpke párszáz órára.

Amikor találkoztunk lábam remegett, kutyám pórázát szorítva álltam, mint egy cövek, alig mertem ránézni, nehogy észrevegye, milyen rettenetesen szenvedek. Csak annyi tűnt fel neki, hogy -'Kicsit szarul nézel ki'. Hát persze bakker, hiszen minden éjjel bőgve alszom el, annyira hiányzol, és nem segít semmilyen észérv, mert annyira szerelmes vagyok beléd, hogy meg sem hallom, csak a saját lelkem zokogását! Reménykedtem benne, hogy talán vigaszt nyújt, ha a szemébe nézek, és valamiféle megbánást, vagy szomorúságot látok benne. Semmi..nagy büdös semmi. Átlépett rajtam, mint Deák Bill Gyula a fekvő rendőrön.

Aztán vártam mindig a szombat estéket, hogy 'kocsmázhassak', legalább lássam, ha egy pár szóra is, de halljam a hangját, és titokban megnézhessem kezét, amit annyira, de annyira szerettem. Szenvedni akartam, mert tudtam, csak így lehetek túl az egészen, és így fogom tudni az elkövetkező időket megélni anélkül, hogy mindig bőgjek miután kikerültem a látóteréből. Bitangul, rohadtul, döglesztően nehéz volt! Akkor tudtam, hogy mostmár felfelé vezet az út, és némi megnyugvás jön, amikor már nem tudtam sírni!

Minél több idő telik el, annál egyszerűbbnek tűnik az egész. Már ránézek, megérintem, és csak egy emberkét látok aki kisebb nálam, meg minden ilyen bolondság jut eszembe, és nem az, mennyire szerettem. Talán az is közrejátszik, hogy minden este ugyanúgy ül a kocsmában, mint egy éve, mikor megismerkedtünk... Egy dologért nagyon hálás vagyok a sorsomnak, hogy összeakasztott bennünket. Megismertem általa egy olyan mély szerelmet, ami nélkül szegényebb lett volna az életem!!!